A PCOS-es sorozatunk befejező részéhez érkeztünk. Barbarával az első alkalommal arról beszélgettem, mit jelent ez a betűszó, milyen tüneteket okoz és hogy ő fiatal nőként hogyan jött rá, hogy PCOS-es? A második részben megtudhattuk, hogyan készült fel testileg és lelkileg arra, hogy édesanyává váljon? A harmadik alkalommal a várandósság volt a téma, hogy hogyan élte meg PCOS-es édesanyaként a 9 hónapot? Barbara történetének lezárásaképp most elolvashatod, hogyan indult a vajúdás, és hogyan zajlott a szülés és az azt követő hetek, hónapok?
Hogyan alakul a szülés, van-e ebben változás egy normál élettani szüléshez képest?
Ezen a kérdésen jól elgondolkodtam, és arra jutottam, hogy ezt lehet, hogy inkább te tudnád megmondani, hiszen többet láttál már nálam. Nekem csak egyetlen, PCOS-es szülésről van egyelőre tapasztalatom… :o)
Komolyra fordítva a szót, azt gondolom, ha a terhesség alatt odafigyelünk az előzőekben említett buktatókra, akkor maga a szülés pont ugyanolyan kihívásokat rejt, mint bármely más kismama számára. Legyen bár anyuka PCOS-es, vagy sem, szüljön természetes úton, vagy császárral, minden szülésnek megvan a maga története, ezért nagy általánosságokat nehéz mondani.
Amire talán mégis kitérnék, az a saját véleményem és tapasztalatom. Én azt gondolom, egy IR-es (PCOS-es) kismama esetében, ha lehet, még az átlagosnál is fontosabb, hogy a lehető legmegértőbb, egyéni szükségleteit leginkább figyelembe vevő környezetben hozhassa világra a gyermekét. Hiszen az evidens szempontokon túl gondolni kell arra is, hogy a vajúdás, szülés kőkemény fizikai munka. Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy a legnagyobb erőkifejtés, amit egy nő élete során végez. Ezért aztán, mint extrém fizikai megterhelésnek, megvan a maga energiaszükséglete – ami egy anyagcserezavarra hajlamos anya esetében külön figyelmet érdemel(ne).
Sok kórházban jellemző, hogy a szülést természetes folyamat helyett valamiféle vészhelyzetként fogják fel, és eleve a bonyodalmakra készülnek: megtiltják az evést a szülő kismamának, mondván, ha altatni kell, akkor az problémákat okozhat. Így aztán akár hosszú-hosszú órákon át energiapótlás nélkül küzd a szervezet, hogy elvégezze a maga gigászi feladatát. Bármilyen más esetben, senki emberfiának nem jutna eszébe ennyi órán keresztül ekkora erőkifejtést igénylő munkát végezni evés-ivás nélkül.
Mindez egy olyan anya esetében, akinek „normál üzemmódban” is 3 óránként ennie kell, különösen megterhelő lehet. Nem tudom, csak gondolom, hogy eleve kevesebb esély lenne a komplikációkra, ha az anya végig a lehető legjobb formában maradhatna és a lehető legtöbb segítséget megkapná – ez esetben nem csak az ellazuláshoz, a fájdalmak csillapításához, vagy a hatékony vajúdáshoz, de ahhoz is, hogy elkerüljön egy hypoglikémiás rosszullétet. Ő is, és a babája is – hiszen a megszülető baba állapotát, vércukorszintjét alapvetően meghatározza az, hogy az anyukája milyen állapotban van a szülés folyamán.
Nyilvánvalóan, ha orvosilag indokolt császárra készülni, akkor az az elsődleges, hogy ott minden rendben menjen. De egy természetes szülés esetén fontos lenne a szénhidrát pótlásával is támogatni az események zavartalan menetét.
Az én kislányom egy szép hétfő reggelt választott magának a világrajövetelhez. Szerencsés voltam, mert előtte átaludtam az éjszakát, így mikor reggel 7-kor elfolyt a magzatvíz, egész kipihentnek mondhattam magam. Igen ám, de ekkorra már 10 órája nem ettem, a nagy izgalmak közepette pedig hiába tudtam, hogy ennem KELL, halogattam: lezuhanyoztam, elvégeztem pár utolsó simítást a már hetek óta összekészített csomagokon, figyeltem a fájásokat, amik szinte azonnal ötpercesekkel jöttek. Ahogy előre megbeszéltük, kivártam bő egy órát – addig legalább a reggeli csúcsforgalom is alább hagyott – majd elindultunk a kórház felé. Gondoltam majd út közben eszek pár falatot. Aztán azt gondoltam, majd ha már beértünk, lepakoltunk, és kicsit nyugvópontra jutunk – látszik, hogy első szülés volt… :o)
Mire a kórházban mindent elrendeztünk és végre lett volna időm magammal foglalkozni, addigra már olyan fájások jöttek, hogy az evés valahogy kiesett az érdeklődési körömből. Fel voltam én szerelkezve keksszel, csokival, mindennel és még csak nem is tiltották, hogy egyek – mégis, egy kocka csokin és egy fél kekszen kívül másra nem volt már lehetőségem, olyan gyorsan zajlott minden. Inni csak vizet vittem, és ez alapvető hiba volt: a kistesónál gyümölcslevet is csomagolok majd. Hiába a bekészített nasi, van az a pont, ahol az ember lánya már csak inni tud – tehát energiát is folyékony formában kell kapnia.
Az én szülésem nem volt egy különösen hosszú menet, a lényegi rész mindössze 3-4 óra alatt lezajlott. De a kislányom így is borzasztó alacsony vércukorral bújt elő, és ez valószínűleg hozzájárult ahhoz is, hogy légzéstámogatásra, inkubátorra szorult. Talán ha jobban odafigyelek, ez a rész elkerülhető lett volna.
Ettől eltekintve viszont azt mondhatom, kifejezetten pozitív emlék maradt a szülés – bár emlékszem, a fájások csúcspontjához közeledve, a jó meleg vízben ücsörögve is eltűnődtem, hogy vajon hogy vállalják a kistesókat… :o) -, hiszen kórházi környezethez képest békében, támogató légkörben, a saját tempónkban és minden beavatkozás nélkül hozhattam világra a kisbabám.
Milyenek voltak a gyermekágyas napok? Mit tapasztaltál, okozott-e gondot nálad a PCOS a szoptatás kapcsán?
Sok PCOS-es kismamával, anyukával vagyok kapcsolatban, a tapasztalat azt mutatja, hogy olyanok, mint bármely más anyukánál. Azaz mindenkinél egyediek. :o)
Azt lehet tehát mondani, hogy külön a PCOS ténye miatt nem kell extra nehézségekre készülni, ez is csupán egy a sok tényező közül, amik befolyásolják, hogy hogyan éljük meg az első heteket.
Esetemben, mire hazajöttünk a kórházból, ahol az első hetet töltöttük (PCOS-től független kis bonyodalom miatt), már viszonylag összeszokott páros voltunk a kisbabámmal. Bár kórházban lenni általában nem öröm, az a tagadhatatlan előnye megvolt, hogy itthon már biztosan tudtam, képes vagyok gondoskodni róla. Ami nehézség felmerült, az inkább a család felnőtt tagjai, az ő szerepeik körül volt, nem a baba körül.
Összességében könnyű, gyors szülésem volt, a regenerálódáshoz sem kellett túl sok idő. Igaz, nem is nagyon értem volna rá magamba fordulni, vagy fájlalni bármimet, hiszen az első napok, amit kénytelenek voltunk külön tölteni a kislányommal, elég nagy adrenalin-lökettel és sok elintéznivalóval jártak. Itthon aztán már minden csak könnyebbnek tűnt.
Nagyon fontosnak éreztem, hogy mihamarabb visszatérjek az étrendhez és a mozgáshoz, számomra egyszerűbb volt eleve nem eltávolodni a „kerékvágástól”, mint aztán mindent elölről kezdeni felépíteni. Tény, hogy ez még egy ilyen nyugis kislány mellett sem volt mindig könnyű feladat, de úgy voltam vele, ha egy folyton alvó újszülött mellett nem találok időt magamra, mit csinálok majd egy (több…) totyogóssal?
Úgyhogy, egy hét után előkerült az étkezés, kicsit bonyolítva a szoptatás miatti megkötésekkel (puffasztó ételek, gomba stb. kizárva). Első lépésben az alapanyagokra és amennyire lehet, az időpontok rendszerességére koncentráltam. 0-24 üzemmód mellett természetesen át kellett ütemezni az étkezéseket, a vacsora pl. a mai napig későbbre van tolva az esti fürdetés-altatás miatt, de így is remekül működik minden. A könnyebbség az első időkben az volt, hogy nem kellett (nem is szabad!) grammozgatni az adagokat, annyi volt a megkötés, hogy ne legyek éhes – persze ésszerű keretek között -, hiszen a szoptatáshoz többlet energia kell. Ilyenkor 200-220 g körül van a szénhidrát szükségletünk és többfelé is kell osztanunk, hiszen többet vagyunk ébren.
Sokszor felmerül a kérdés, hogy vajon a PCOS befolyásolja-e, hogy tud-e valaki szoptatni, van-e elég teje? A helyzet az, hogy mindenre látunk példát, nem lehet kijelenteni, hogy önmagában a PCOS megnehezítené a dolgot. Vannak, akik minden további nélkül tudnak kizárólagosan szoptatni (sőt, túltermelnek), vannak, akiknél a tej mellett szükséges a pótlás és olyanok is, akiknek egyáltalán nincs tejük.
Mi a második csoportba tartozunk, Angi már a kórházban tápszert kapott. Fertőzéssel küzdött, fel sem merült, hogy éhen maradjon, míg nekem beindul a tejem. Végül 8 hónapos korárig szoptattam, de pótlásra végig szükség volt. Őszintén szóval nem csináltam ebből lelki kérdést, hiszen csodás, egészséges kislány, harmonikusan fejlődik és semmi okom panaszra. A lelki kötelék, az összebújás így is megvan. 4 hónaposan elkezdtük a hozzátáplálást, ami kifejezetten szórakoztatta, a mai napig jó evő és imádja az ízeket.
A szoptatás ideje alatt tehát számolnom kellett az emelkedett tápanyag szükséglettel, már csak azért is, mert 2 héttel Angi érkezése után újra kezdtem a mozgást. Ez eleinte rövidebb majd hosszabb, könnyebb majd intenzívebb sétákat jelentett, hol babakocsival, hol hordozókendővel. Kicsit később előkerült a szobabicikli: míg Angi aludt, én tekertem, fokozatosan növelve az időtartamot, változtatva az intenzitást. A 3. hónap végére úgy éreztem, eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy a baba-mama jellegű sportok mellett visszatérjek az erősítő edzésekhez. Mindezt természetesen orvosi kontroll mellett, megbízható edzővel és nagyon-nagyon apránként, eleinte főleg a törzs mélyizmaira koncentrálva. Ennek köszönhetően néhány hónap alatt visszakaptam a régi formám és erőnlétem. Ez pedig egy örökmozgó 9 kilós mellett nem hátrány. :o)
Sokszor mondták nekem még pocakosan, hogy fogadjam el, szülés után az ember már sosem lesz olyan, mint volt. Nos én ezt elfogadtam: a célom az, hogy jobb legyek, mint valaha voltam. Hiszen most már van egy kislányom, akinek egy egészséges, életvidám anyukára van szüksége még sok-sok éven át, és számomra ő az egyik legnagyobb motiváció. Úgy érzem, csak akkor tudom őt egészséges, boldog életre tanítani, ha én magam is mindent megteszek, hogy úgy éljem a sajátomat.
Egyelőre úgy tűnik, jó nyomon vagyok, hiszen a terhesség alatt leépített gyógyszerekre azóta sincs szükség. A 7 évnyi gyógyszerszedés után végre elég csak az életmód – még úgy is, hogy a baba mellett messze nem 100%-os.
Mivel az IR-re való hajlam öröklődhet, szeretném Angit úgy nevelni, hogy számára a helyes életmód legyen a természetes: ezért örülök már most is, ha velem tart és lát sportolni, illetve igyekszem az étrendjét is ennek megfelelően összeállítani. Cukros dolgokat például csak elvétve kap (gondos tanácsok ellenére sem cukrozom a teáját sem), illetve nálunk például uzsonnára van gyümölcs…
Bízom benne, hogy fel tudom készíteni, hogy ha örökölte is a hajlamot, neki a lehető legkevesebb problémát okozza majd.
Mit üzennél gyermekre vágyó PCOS-es sorstársaidnak?
Hogy van kiút! Rendbe lehet jönni! És lehet kisbabátok!
Nem vagytok egyedül. Nem vagytok reménytelenek. Nem vagytok selejtesek.
Hipochonderek és hibbantak sem vagytok, ha a tüneteket tapasztalván úgy érzitek, valami nem kerek. Még akkor sem, ha az orvosotok, vagy a család UFO-nak néz, amiért nem tudtok megbékélni a helyzetetekkel.
Ne hagyjátok magatokat, kérjetek segítséget! Mi – az Alapítvány- értetek vagyunk itt, hogy informáljunk, utat mutassunk, támogassunk, amiben csak lehet! Tudjuk, milyen érzés. De azt is tudjuk, hogy a dolgokat meg lehet változtatni.
Mindenről, amiről itt szó volt, bővebben olvashattok a kiadványainkban, élőben is találkozhattok velünk és sorstársakkal a havonta megrendezett klubokon.
Virtuálisan pedig megtalálhattok minket hivatalos Facebook csoportunkban, ahol nem csak a tapasztalatokat, gondokat és örömöket oszthatjátok meg egymással, de rengeteg hasznos és hiteles információhoz is juthattok.
Olvass még több bejegyzést szülésről és vajúdásról a Dúla blogon!
Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!
